Tanító úr kérem szép,

ellopták a kenyerem;

ide tettem a padomba

és most sehol nem lelem.

Olyan csend lesz az osztályban,

mint imádkozás alatt,

minden szem az én szememben –

úgy várják a szavamat.

Egyetlen mély tekintettel

minden lelket átfogok,

s csak én hallom: egy gyermeknek

szíve félőn hogy dobog;

és meglátom a szemében

az éhezőt, az embert,

kit az ösztön űzött: s a más

kenyeréhez nyúlni mert.

Mit tett Dávid főpap, király,

mikor szörnyen éhezett?

A szent helyről, az oltárról

ostyát vett s evett, evett …

Hát e rongyos, kis, didergő

magyar gyermek, Istenem,

hogyan lenne különb nála,

ki most rámnéz csendesen

és tudja jól: látom lelkét.

- A büntetés az enyém

legyen inkább, Atyám, de őt

mégsem büntetem meg én.

Tekintetem elkerüli,

hogy őt senki ne lássa;

szomorúságom elrejtem,

nézek a kicsiny nyájra.

Keresgetem a szavakat: -

szólj helyettem, Krisztusom,

hogy e sok kis tiszta lélek

boldogan megnyugodjon:

- Gyermekeim, bárki tette:

bízzuk a jó Istenre,

s higyjétek el, nem tesz többé

ilyet, aki elvette

a kenyeret; s most akinek

sok van, törje el felét:

adja annak, akinek nincs,

s mindenkinek lesz elég …

Csupa mosoly lesz az osztály.

A bűnöst nem keresik,

Zörög sok kis zsíros papír:

a kenyeret felezik.

Annak is nyújt a kéz, aki

elvette másét reggel;

rámrebben két égő szeme

és azt súgja, hogy nem kell.

Mennek haza. Egy kis gyermek

csak kerülget nagy félve.

Megsimítom: - Kis fiam, most

nálam maradsz ebédre…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.